Primus inter pares
Strasbourg és Elzász-Lotaringia (Alsace-Lorraine)...Franciaország és Németország...a megbékélés szimbóluma, ami emléket állít az európai integráció 1950-es évek óta tartó folyamatának. A két ország máig tartó baráti viszonya, együttműködése és az általuk kialakított (szak)politikai álláspontok az Európai Uniót alkotó komplex intézményrendszer és az ahhoz tartozó döntéshozatali folyamatok központi mozgatórugója a mai napig. A szimbolikán túl azonban mára az Európai Parlament kétlakisága inkább jelent fejtörést és megold(hat)atlan problémát, mint történelmi inspirációt a jelen problémáinak megoldására.
Az Európai Szerződések értelmében évente 12-szer az Európai Parlament ülésszakára Strasbourg-ban kell sort keríteni. Miért van másik is? - merülhet fel jogosan a kérdés. Igen, van Brüsszelben. Sőt, Luxemburgban is, ahol nem lehet plenáris ülésre sort keríteni, de adminisztratív szinten ott is jelen van az Európai Parlament.
Miért beszélünk most erről?
Rendkívüli körülmények rendkívüli döntéseket kívánnak meg. A koronavírus járvány kitörése előtt a rendszeres strasbourg-i plenáris ülések mellett úgy nevezett mini-plenárisokat is tartottak Brüsszelben, melyek időtartama rövidebb volt (a szokásos 3.5 nap helyett csupán 2), azonban ezek lehetőséget adtak további témák napirendre tűzésére, hogy a döntéshozatali folyamat gördülékenyen folytatódhasson.
Az elmúlt évek során többször is felmerült az Európai Parlament egy székhelyűvé tétele (one-seat), azonban minden alkalommal ugyanabba az akadályba ütköztek az ötletgazdák: mivel a Strasbourg-ban lefolytatott ülésszakok az Európai Szerződésekbe vannak foglalva, így annak módosításához az állam- és kormányfők (Európai Tanács tagjai) egyhangú döntésére lenne szükség. És őszintén szólva nincs esély arra, hogy bármelyik francia elnök jóváhagyná ezt a változtatást. Nemzeti büszkeségük fontos részét képezi az, hogy az európai döntéshozók a megbékélést szimbolizáló térségben vitatják meg az Európa jövője szempontjából fontos témákat.
Azonban ennek a büszkeségnek ára is van, mely egyre nagyobb figyelmet kap: az Európai Számvevőszék 2014-es tanulmánya szerint évente 114 millió eurójába kerül az európai adófizetőknek az Európai Parlament kétlakisága, nem beszélve az egyre inkább előtérbe kerülő ökolábnyomról, amit a normális körülmények között havi rendszerességgel megejtett ülésszakokra való utazások vonnak maguk után.
A koronavírus járvány ebbe a rutinba is beleszólt, sőt feje tetejére állította azt: a szakbizottsági, valamint plenáris ülések Brüsszelben vagy online zajlanak - beleértve a szavazásokat is. Ugyan ezt az eljárási rendet papíron szinte lehetetlen lett volna kialakítani 2020. márciusa előtt, a szükség törvényt bontott azzal, hogy az Európai Parlament ülésszakaira már nem Strasbourg-ban kerül sor. Itt lehet azon vitatkozni, hogy ez jogszerű-e, azonban ne felejtsük el, hogy többször fordult már elő olyan, hogy a Szerződésekben foglaltaktól eltért egy uniós intézmény gyakorlata, majd az új gyakorlatot az Európai Szerződések következő módosítása alkalmával rögzítették: például az Általános Ügyek Tanácsa, valamint a Külügyi Ügyek Tanácsa a Lisszaboni Szerződés életbe lépése előtt papíron 1 ülésnek minősült, de a gyakorlatban 2 külön ülésre került sor a miniszterek szintjén.
Külön relevanciát ad a kérdésnek, hogy az elmúlt hetekben a franciák még a legmagasabb szinteken (Emmanuel Macron, francia elnök) is lobbiztak azért, hogy David Sassoli (az Európai Parlament elnöke) minél előbb biztosítsa a strasbourg-i ülésszakok folytatását. A járvány közepette, amikor az utazás egyre komplikáltabbá vált és egyre több város/térség/régió/ország vált pirossá (nem javasolt utazási célponttá), ez nem kis ellenkezést váltott ki a legtöbb európai parlamenti képviselőtől - pártállástól és nemzetiségtől függetlenül. Kétségtelen, hogy az évi számos ülésszak Strasbourg-ban a helyi gazdaságnak is elengedhetetlen bevételi forrás, ami most nem csak hirtelen eltűnt, de egyelőre semmi nem is pótolhatja a keletkezett űrt. Azonban ezzel Strasbourg nincs egyedül - az üzleti utak és a turizmus drasztikus visszaesésével létrejött gazdasági űrrel Európa- és világszerte is meg kell birkózni.
Előre tekintve
Ebből az új normából nem gondolom, hogy elképzelhető lenne teljes konvergencia a régi modus vivendi felé, vagyis az évenként 12 ülésszakra Strasbourg-ban. És valószínűleg Emmanuel Macron is ettől fél...ezért David Sassoli egyedül utazott Strasbourg-ba december közepén, hogy a plenárist egy 30 perces beszéddel megnyissa, majd visszautazzon Brüsszelbe. Ennek szimbolikus jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Szakmai értelmezhetősége már annál inkább...de ennél egy még fontosabb kérdést is felvet ez a téma.
Nem meglepő módon az uniós intézmények és ügynökségek többsége az alapító, vagy a 2004-es bővítés előtt csatlakozott tagállamokban találhatóak. Azonban a 2004 óta eltelt időszakban sem látszik sajnos a konkrét, kézzelfogható törekvés arra, hogy minél több országban legyenek szakosított ügynökségek, minél több ország érezhesse magáénak egy kicsit az uniós (szak)politikákat. Sajnos a legjobb példa erre a Brexit következtében áttelepülésre kényszerült Európai Bankhatóság (European Banking Authority), valamint a mostanában egyre több figyelmet kapó Európai Gyógyszerügynökség (European Medicines Agency): számos kiváló pályázó volt a közép-kelet-európai térségből, hogy ezen szervezetek jövendőbeli központjai lehessenek, de a végén az EBA Brüsszeltől délre (Párizs), míg az EMA északra (Amszterdam) került. Természetesen közben sikerült ügynökségeket a közép-kelet-európai térségbe is hozni, elég csak az Európai Innovációs és Technológiai Intézetre (European Institute of Innovation & Technology) gondolni Budapesten, az European Labour Authority-ra (ELA) Pozsonyban vagy a jövendőbeli European Cybersecurity Competence Center-re, melynek székhelye Romániában lesz.
Nyilvánvalóan fontos, hogy az adott szakterületen működő egységek közel legyenek egymáshoz, szinergiákat teremtve uniós intézmények, ügynökségek, kollégák között, lehetővé téve a személyes találkozókat a gördülékenyebb együttműködés céljából. A koronavírus járvány mindenkit megtanított a távolból (remotely) dolgozni és együttműködni. Amolyan ‘kecske is, káposzta is megoldás’ alapon - ahogy az gyakran lenni szokott a hasonló horderejű témáknál az Európai Unióban -, elképzelhető, hogy az új modus vivendi értelmében a szokásos 12 alkalom helyett kevesebbszer kelljen a döntéshozóknak Strasbourg-ba utazniuk. Ezzel egyidőben viszont úgy gondolom, hogy az új normához hozzászokva megnyílt a lehetősége annak, hogy az uniós szervezetek és ügynökségek új székhelyének kijelölésénél a még szélesebb földrajzi lefedettségre is kiemelt figyelmet fordítsanak a döntéshozók.